fbpx
labnyom

A Lábnyom – Meglepő történetek

A Lábnyom – Meglepő történetek

Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerûbbé vált szeme elõtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zûrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszûnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával õ jelöli meg elsõnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az elsõ emberi zûrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ám a szembejövõ alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétõl nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és õ is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással, és véget ért.

– Látja ott azt a lábnyomot? – szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétõl.

– Látom – felelte Boura. – Egy ember lábnyoma.

– Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezõn; sem elõtte, sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tõle.

– Hogy kerülhetett oda – csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

– Várjon – szólt az idegen -, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára – tette hozzá ingerülten -, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a mezõre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sõt néhány lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De itt nincs másik lábnyom.

– Ostobaság – felelte Boura -, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt elõttünk.

– Az országút felé a nyom sarka néz; az illetõnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennie. Elõrefelé csak mezõk vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a mezõn?

– De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. – Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkodott. – Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipõ volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csõrében, és a cipõ helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.

– Ha a havazás elõtt cipõ lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.

– A madár talán akkor vitte el a cipõt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.

– De hát cipõt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipõt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülrõl jött. Maga azt hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami… léggömbrõl került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy bolondot csináljon az emberekbõl. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de… No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott. – És mind a ketten letértek az országútról, hogy közelebbrõl is megnézzék a nyomot.

A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedõ enyhe lejtõ szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szûz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külsõ beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.

A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipõ lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipõ alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipõ talpára nehezedõ súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a napirendrõl.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélsõ ágai, néhány vékonyka hótakarta vesszõ. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A “felülrõl” keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdõlt. Felülrõl semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen igazsággá vált.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésû domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtõ, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedõ terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettõs sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyûrû közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza õket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tõle.

Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkõre.

– Valaki a bolondját járatja velünk.

– Szégyen, gyalázat – mondta a másik -, szörnyen buta dolog, de… a fene egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak… Ide figyeljen – horkantotta csaknem ijedten -, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertõl? Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen magyarázatot találnunk… Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.

– Azt hiszem – felelte csendesen Boura -, mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak “természetes” magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerõszakoltabb okokba, csak azért, mert “természetesek”. De talán sokkal egyszerûbb és sokkal… természetesebb volna, ha azt mondanánk, hogy egyszerûen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugodtan továbbmennénk utunkon… minden zavar nélkül. Talán még elégedetten is.

– Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne… ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa, akkor térdre esnék, és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy lábnyom… borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!

– Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna elõtte; de még mielõtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt… ebben a lábnyomesetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát hallatlanul leegyszerûsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet.

– Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha engem is megváltanának… csodára várok… olyan csodára, amely megváltoztatná az életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelõdött az agyamba, és nem tudok tõle szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezetõ elsõ lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.

Sokáig hallgattak mindketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre sûrûbben hullott.

– Emlékszem – kezdte el Boura -, hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az elsõ magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. És ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következõ láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami elõtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nem kapcsolódnak más dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedülvalóságát bizonyítják. Tudok dolgokat, amelyekbõl nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg, és mégis… Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott?

– Nekem – szólalt meg a másik – a hétmérföldes csizma jutott az eszembe. Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudja… ennek az embernek az elsõ lépése talán Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következõ lépése meg Rakovníknál. De azt is elképzelhetõnek tartom, hogy a következõ lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggõ lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a “Napi hírek” rovatban talán megtalálhatnánk a következõ lépést, és azok alapján végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket; ötletszerûen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet követnünk kell. Lépésrõl lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját járja. Mindez lehetséges… és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk tovább követni.

Boura megrázkódott és felállt. Egyre sûrûbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mezõ a nagy lábnyommal a nyomgyûrû közepén lassan új hótakarót öltött.

– Nem vesztem el szem elõl… – mondta a behavazott férfi.

…a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.

forrás: http://www.osero.hu

error:
X
1
    1
    Kosaram